2009. június 19. pénteki bejegyzés

Meg volt a konzultáció a dokival. Az egész hülyén kezdődött, mert 16 órára voltunk beírva, és fél 5-kor kértem az egyik asszisztenst, hogy kérdezze már meg, hogy mennyit kell még várnunk. Egyből jött a doki, és mondta, hogy vannak vizsgálatok, amelyeket nem mindig tud kiszámítani.

Szóval leültünk, nézi a hormonvizsgálat leletemet, és mondja, hogy nem tetszik neki a magas FSH és LH szintem. Elkezdett lovagolni a súlyomon, de könyörgöm, miért nem képes egy orvos sem megérteni, hogy nálam ez egyáltalán nem biztos, hogy hormon probléma, és főleg nem klimax. Nem tudom elmagyarázgatni nekik, hogy 1999 óta szedem a Paroxatot, aminek köszönhetően már az elején elkezdtem felszedni a kilókat. Egy év múlva már 80 kg felett voltam, tehát 10 kg rám ugrott. Aztán szépen lassan felmentem 90-re, és tavaly, amikor le kellett szoknom a dohányzásról, felszedtem még 5 kg-t. MOst pedig azért jött rám még 5, mert abbahagytam egy olyan gyógyszert, ami a dopamin szintet zavarta össze nálam. Belefáradtam abba, hogy állandóan magyarázom a súlyomat, és nem képesek megérteni. Mindegy...

Szóval felfeküdtem az ágyra, és megvizsgált uh-val. De megint csak nem találta a petefészkeimet, egyiket sem. Én ezt egyszerűen nem értem. Az előző doki azt írta a papíromra, hogy szabadon, jól látható. Ez meg másodszor nézi, és nem találja. Akkor mi van most??? Minden esetre szépen összerakta a képet: nem lát petefészket, túlsúlyos vagyok, akkor valószínű, hogy kimerültek a petefészkek. Persze lehet, hogy még csak kimerülő félben van, vagy lehet az is, hogy nem kimerült, hanem csak ellustultak a több éves fogamzásgátlástól. De láttam rajta, hogy ő inkább arra gondol, hogy korai petefészek kimerülésem van. És hát ha őszinte akarok lenni magamhoz, akkor anyu is ennyi idős volt, és a keresztanyám is. És anyukám azt mondja, hogy a nagymamám is. Szóval akkor lehet...

A doki felírt Norcolutot - már az elején ez kellett volna, én mondtam. 7 napig kell szednem, aztán meg fog jönni. Azt akarta, hogy a mensi 3. napján  csináljunk még egy hormonvizsgálatot, tehát menjek vérvételre. Abból állítólag kiderül, hogy mi van. Hát nem tudom... Nagyon kiborultam. Sírtam, szomorú voltam, már a páromon is láttam, hogy elérzékenyül. Nem akarja ő sem, hogy ne természetes úton jöjjön össze, azt meg pláne nem, hogy idegen nő petéjéből. A végén abban maradtunk, hogy nem engedjük elvenni magunktól a reményt. Nem megyünk vissza a vérvételre, hanem ha megjön, akkor elkezdem szedni a barátcserje kapszulát, meg a többi gyógynövényes cuccot, amit a fórumos lányok is szednek és ajánlottak. Aztán meglátjuk... A pozitív hozzáállás és a remény talán sok mindenre képes...

Hogy min vagyok túl??? Hát a vérvételen. És hogy miért ilyen nagy dolog ez? Azért, mert nekem még a tűt látnom sem kell, máris rosszul vagyok. Ma 14.30-ra kellett mennünk, először a bőrgyógyászhoz, ahol levetettük a nyakunkon lévő vadbőröket. Pillanatok alatt meg volt:)

Aztán az a kedves nővérke, aki múltkor ajánlotta, hogy majd ő leveszi a vért, átkísért bennünket egy nagyon szimpi szobácskába, felfeküdtem az ágyra, víz, csoki kikészítve. Az ágy egyik oldalán a párom, a másik oldalon a nővérke. Mondta, hogy szorítsam ökölbe a kezem, el kezdte ütögetni a karomat - vénát keresve -, nekem már ez sok volt. Éreztem, hogy önt el a veríték. Pedig a párom ott állt a másik oldalamon, simogatott, és szorítottam a kezét. Aztán jött a tű, a szúrás tényleg nem fájt, de annyira görcsöltem, hogy csak nagyon lassan jött le az a kemény 10 ml. Aztán vége lett, nagy nehezen levette, de meglepődött még a nővérke is, hogy milyen sápadt vagyok. Feküdtem tovább, bekapcsolta a klímát, bevizetett két textil pelust, és az egyiket a fejemre rakta, a másikat pedig a csuklómra. Aztán szép lassan jobb lett, először felültem, majd lassan fel is álltam. Egy hét múlva lesznek meg az eredmények, majd telefonálnak, azt mondták. A kocsiban be kellett dobnom egy xanaxot, mert olyenkor még nagyon az események hatása alatt voltam. Aztán haza értünk, és jól lettem.

Egyszerűen nem értem, hogy miért kell ennyire paráznom a vérvételtől. Senki sem halt még bele... Sőt, jó is, ha az ember vére frissül egy kicsit. Az enyém úgysem tud mostanában, hiszen négy hónapja nem menstruálok. De ez most más lapra tartozik.

Valószínű annak köszönhetem a félelmet, hogy 16 éves koromban volt egy kivérzésem, és vért kaptam... De most nem akarok erről írni,m ert már maga a gondolattól rosszul érzem magam. Mi lesz, ha terhes leszek???

Jó éjt mindenkinek!!

2009. június 5. pénteki események

Szóval ott tartottunk, hogy a dokim nagyon letaglózott, amikor meg akarta magyarázni nekem, hogy én nem is akarok gyereket, illetve ne is akarjak, mert öreg vagyok, meg kövér, meg stb. Amikor ezt elmondtam a páromnak, az teljesen kiakadt. Viszont elkezdtem lázasan másik dokit keresgélni. Hála az egyik fórumos lánynak, eljutottam egy nagyon profi dokihoz, és még azt is elértem, hogy rögtön aznap tudjon fogadni.

Az egész környezet más volt, mint az előző helyen. Profi gépek, profi emberek, meg persze árak, de akkor abban a pillanatban az nem is érdekelt engem. A doki egy bűbáj volt, és nagyon korrekt. A helyzet az, hogy az a folt, amit az előző doki látott, az nem a méhfalon volt, hanem a méhemben, és nem más, mint egy tüsző. Azt mondja az új doki, hogy ha nem menstruálok, akkor nincs mitől kilökődjön, tehát előfordulhat ilyesmi. Itt már egy nagy kő zuhant le a szívemről.

De most jön még csak a feketeleves.  Az előző doki azt írta a papíromra, hogy a petefészkeket szabad környezetben, jól látta. Na, egyáltalán nem láthatók a petefészkeim. Akkor mégis, hogyan láthatta ő azt nem egészen 24 órával előtte? A lényeg, hogy nekem most végig kell mennem a hormonvizsgálatokon, mert az új doki sem akar mesterségesen beavatkozni a mensi meghozatalába. Megyek vérvételre, mindenféle hormont megnéznek belőle, és aztán lehet, hogy egy átjárhatósági vizsgálatra is sor kerül, de nem biztos. Ez kb. 2-3 hét, és ha minden rendben lesz, akkor kapok egy gyenge petefészek rásegítést, és jöhet a babó. Hát.... Mit ne mondjak, nagyon megkönnyebbültem, mindjárt másképpen vágtam neki a kezdődő hétvégének. CSak a vérvételen legyek túl...

2009. június 4. csütörtöki események:

Hát, mit ne mondjak... A bizonytalanságnál kevés dolgot utálok jobban. A lényeg az, hogy február 16-án menstruáltam utoljára, és február 19-én voltam a nőgyógyásznál. Azzal váltunk el, hogy ne görcsöljek, legyek türelmes, ne rágjam magam, és akkor összejön a baba. Meg is beszéltük, hogy felléphet a tabletta elhagyás utáni vérzés hiány. Erre mondjuk számítottam is, mert akárhányszor abba akaratam hagyni a fogamzásgátlót, nem akart megjönni a menstruációm. Legutóbb (10 éve) is Norcolut nevű tablettát kaptam, hogy megjöjjön. Csak mivel akkor kézzel-lábbal ágáltam a terhesség ellen, utána folytattam a fogamzásgátlót, mert nem akartam szórakozni a rendszertelen mensivel. Pedig milyen jó lett volna, ha már akkor nem hagyom ennyiben... Mindegy, a lényegen nem változtat. Ott tartottunk ugye, hogy nem jött meg a mensim, minden hónapban hívtam telefonon, hogy mennék hozzá, nézzen meg, adjon valami gyógyszert, stb. stb. stb. Azt mondta, hogy nem szeretné meghozni mesterségesen, mert akkor megint ugyanott vagyunk, ahol voltunk, hormonnal segítünk rá.

A lényeg, hogy, júniusban visszamentem a dokihoz.  Igen ám, de egy hatalmas hidegzuhanyt kaptam tőle.  Mikor meglátott, egyből azt kérdezte: "valóban akar maga szülni?", "valóban akarja maga ezt a gyereket?". Nem értettem, mire gondol. Erre azt mondta, hogy megint híztam - nem keveset - és úgy látja, hogy szét vannak húlva a hormonjaim. De ezt még mindenféle vizsgálat nélkül állította, tehát csak rám nézett. Véleménye szerint azért nem jön meg nekem, mert én nem akarok gyereket tudat alatt, és a tudatalattim nem engedi, hogy megjöjjön. Szerinte a túlzott hízás is ennek tudható be. Ha egy nő tudat alatt nem akar gyereket, akkor eszik. Ha eszik, akkor pedig hízik. Mondtam neki, hogy ne vicceljen már, hiszen 4-5 hónapja járok már a pszichológushoz is, aki megerősítette bennem az érzést: gyereket akarok, és fel vagyok készülve a gyermekvárásra. Na, ez kellett még neki. Közölte, hogy aki igazán akar gyereket, az nem pszichológussal erősíti meg a hitét. Ez letaglózott! Mondta, hogy megnéz, de biztos benne, hogy egy megvastagodott nyálkahártyát fog látni uh-n, és akkor beizgazolódik, amit gondol: minden rendben van, megvastagodott a méh nyálkahártyám, de nincs mensi ----> ergo: a tudatalattim dolgozik a gyerek ellen.

Nos, mikor felfeküdtem, és megnézte uh-n, nem így lett. Vékony a nyálkahártyám, kicsi a méhem, magyarul nem változott semmi, viszont látott valami kis foltot, amire azt mondta, hogy ha nem lenne ennyire gyakorlott, akkor terhességre gyanakodna. Megcsináltatott velem egyből két tesztet is, mondanom sem kell, mind a kettő negatív volt, nem terhesség

Megcsináltatott velem egyből két tesztet is, mondanom sem kell, mind a kettő negatív volt, nem terhesség. Viszont közölte, hogy endokrinológiai kivizsgálást javasol, és hogy én ne akarjak szülni, mert 38 éves vagyok, túlsúlyos, stb, stb, stb. Csak kapkodtam a fejemet, mert végül nem maradtunk semmiben, csak abban, hogy valamikor nyáron - ha úgy gondolom -, ugorjak be hozzá a kórházba, mert a nagy, színes uh gépen megnézné azt a néhány mm-es elváltozást a méhfalon, ami biztos nem terhesség. Aggodalomra semmi okom, de ugyan, ne akarjak már gyereket, ne akarjak már szülni...

Mellesleg ő volt az, aki három hónappal ezelőtt biztatott a legjobban, hogy a kor nem számít, minden rendben van nálam, stb. Tegnap meg fáradt volt, és össze-vissza beszélt, nem is igazán értettem, hogy mi volt a lényeg, csak az, hogy ne akarjak szülni.

Azt modnta még, hogy menjek haza, üljek le a kert végébe egy üveg borral, beszéljem meg magammal a dolgot, és higyjem el, ha meggyőzöm magam, hogy én nem is akarok szülni, akkor meg fog jönni a mensi. De könyörgöm, hogyan győzzem meg magam erről, amikor minden idegszálammal babára vágyom. Legszívesebben az utcán szólítanék le anyukákat, hogy a karjaimba vehessem a gyereküket legalább egy percre.

Ez történt azon a bizonyos napon. Maradt a bizonytalanság, és erre még rájött egy nagy adag félelem, és aggódás. Nem tudtam, mihez is kezdjek....

Folytatás következik!

Nagyon régen nem írtam már. Mondhatnám úgy is, hogy neki kezdtem a blogírásnak, és ugyanazzal a lendülettel abba ia hagytam. Ennek valószínűleg az az oka, hogy lankadt a lelkesedésem. Most azonban jobbnak tartom, ha inkább folytatom, mert nagyon rossz lenne, ha pont ezek a momentumok vesznének kárba az életemben. Már úgyis annyi minden kárba veszett.:(

Ott hagytam abba, hogy a hatalmas lelkesedésem a babák iránt, egy pillanatra letört, amikor is beleolvastam egy csaj blogjába, és megláttam egy mondatot: úgy visszacsinálnám. Igen, egy percre sem tagadom, ettől az egyetlen érzéstől félek én is. Ezért van az, hogy január óta pszichológushoz járok. Úgy érzem, segítségre van szükségem ahhoz, hogy kiderítsük, egy kapuzárási pánikról van szó nálam, vagy valóban elért az anyaság utáni vágy. Mert sajnos az a régi, a Csabikámmal átélt évek, minden volt, csak Anyaság nem. Legalábbis szerintem. Most egyszerűen vágyom Anyának lenni, vágyom a kisbabára. Arra, hogy ölelgessem, szeretgessem, szüksége legyen rám, szopizza a cicimet, stb.

Szóval akkor kezdjük az orvosi részével, szinte a legelejéről, mert most úgyis ez foglalkoztat. Február 19-én voltam egy nőgyógyásznál, akiről sok jót hallottam. Kicsit tartottam attól, hogy mit fog szólni: 39 évesen gyerekre vágytam, túl súlyom van, antidepresszánst szedek, stb. A csalódás viszont kellemes volt. Egy végtelenül rendes doki, aki azt mondta, hogy egyáltalán nem számítok korosnak. A túlsúly egy kicsit gond, de ez biztos, hogy a hülye antidepis gyógyszerektől van. Sőt, azt mondta, valóban jó lenne, ha le tudnék jönni ezekről a gyógyszerekről, de nagyon sok nő szül úgy, hogy szedi őket, és semmi baja a gyereknek. Magyaroszágon szerinte nagyon meggondolandó, hogy az ember letegyen egy megszokott gyógyszert vagy sem. Nem tudni ugyanis, hogy mi árt jobban a babának: a gyógyszer, vagy pedig az, hogy az anyuka állandóan szorong, idegeskedik, pánikol, stb. Szóval abban maradtunk, hogy homeopátiás szerekkel megpróbálom kiváltani az antidepis gyógyszert, aztán majd meglátjuk, mi lesz. Ne görcsöljek, ne idegeskedjek azon, hogy teherbe esem, vagy sem.

Nos, meg kell, hogy mondjam, iszonyúan megnyugtatott. El voltam ájulva a dokitól. Nagyon laza, nagyon szimpatikus, rokonszenves. Szóval el tudtam képzelni, hogy egyszer majd az ő segédlete alatt szüljek. Február 16.án volt az utolsó menstruációm. Sajnos elmaradt. Nem menstruáltam azóta, de minden hónapban felhívtam, és mondta, hogy ez nem meglepő: tabletta elhagyás utáni vérzéshiánynak hívják ezt az állapotot. Nem szeretné még meghozni gyógyszerrel a mensit, mert hogy babát szeretnék, és akkor ugyanott lennék, ahol a part szakad. Várjak, várjak türelemmel, hátha megjön. Én vártam, vártam türelemmel, de nem jött meg. Júniusban azonban már nem bírtam, elmentem hozzá. A folytatást majd a következő bejegyzésben...

Szóval az úgy kezdődött, hogy az utóbbi időben nagyon vonzanak a kisbabák. Ha valaki kisbabával jött az üzletbe, vagy a szerkesztőségbe, én mindjárt lázba jöttem, és muszáj volt megölelgetnem. Érezni akartam a babaszagot... Először csak beszélgettem Péterrel, hogy mi lenne, ha... Persze úgy gondoltam, hogy valaki más szülné meg helyettem, hiszen én nem vagyok pszichésen egészséges, és az antidepresszánsok miatt is... De valahogy ez csak egy ideig tartott, utána már az is megfordult a fejemben, hogy szülnék én is. Tehát nem a más által kihordott babára, vagy egy örökbefogadott gyermekre vágyom, hanem az enyémre, arra, akit én hordtam ki a szívem alatt, és én szültem meg. Egyre jobban belelovaltam magam a dologba, mindenféle irodalmat beszereztem, jelnleg is azt olvasom. DVD-n nézem a szoptatási tanácsokat és az újszülött korral kapcsolatos eligazítást. És ami a legdurvább, a youtube.com-on lépten-nyomon baba videókat nézek. Általában újszülötteket, ahogyan szopnak, vagy próbálnak szopni. De érdekel a büfiztetés, a pelenkázás, fürdetés, cumizás, stb. is. Egy szóval minden, ami egy kisbabával kapcsolatos. Ez már szinte minden napos napirend. De a babafórumoknak is aktív tagja vagyok. Egy jó kis közösség alakult már ki azokkal, akik hozzám hasonlóan szintén babát terveznek most, tavasszal. Kisebb-nagyobb sikerélményekkel egészen jól elvagyunk:)

Szóval, ezek voltak a kezdetek. Arról azonban még muszáj írnom, hogy mennyire megváltoztam, amióta ezen a projekten dolgozunk a párommal. Hihetetlen eufóriában élek, jó kedvem van, kedves vagyok a párommal, jövünk-megyünk, kirándulunk a kutyusokkal. Ahhoz képest, hogy én idáig egy depressziós, magamba fordulós ember voltam, ez igen szép előrelépés. Minden percemet, gondolatomat a babavárás foglalja le. Múltkor a Brendon Babaáruházba is elrángattam a Pétert (szegényt), hogy nézegessünk babaruhákat, babaápolási dolgokat, bútorokat. Hát gyönyörű volt, órákat el tudtam volna ott tölteni. És arról nem beszélve, hogy egy-két picibabát is láttam, akikkel természetesen nem tudtam betelni. Azóta is olyan helyekre szeretnék járni, ahol sok baba van, képes vagyok a parkban odamenni egy babakocsit tologató anyukához, vagy nagypapához, csak hogy megnézhessem a babáját. Hát ez van... Nem tudom, mi váltotta ezt ki. Talán a kapuzárási pánik?

Igen ám, de néhány nappal ezelőtt történt valami. Hogy pontosan mi, azt én sem tudom. Az volt, hogy olvasgattam egy csajszi blogját, akit a fórumon találtam meg. Neki egy 4 hónapos kislánya van, akivel a kezdetek nagyon nehezek voltak, hiszen állandóan sírt a kislány, nem lehetett megvigasztalni. A csaj számára a napok úgy teltek, hogy vagy szoptatott, vagy úgy mászkált a lakásban, hogy ölében volt a gyerek. Kétségbe volt esve, ezt valahogy már a fórumban is megéreztem. Elkezdtem figyelemmel kísérni ezt a nőt, és nagyon megörültem, amikor ráakadtam a blogjára. Ott elég részletesen leírta, hogy miken ment keresztül mind a terhesség, mind a szülés alatt. És persze az első napok gyötrelmeit is leírta. És ebben a pár sorban volt valami, amire felfigyeltem: "tudtam, hogy már nem lehet visszacsinálni" - ezt írta. És akkor eszembe jutott az én fiatalkorom, amikor a babámmal haza jöttünk a kórházból, és rögtön az első napon sírva fakadtam az Anyukámnak, és csak sírtam és sírtam, és úgy szerettem volna, ha ez az egész visszafordul. Persze nem a kisbabát akartam visszaadni az égnek, hanem az érzést megfordítani. És visszacsinálni azt az életmódot, azt a kerékvágást, amelyben a születése előtt éltem. De nagyon nehéz volt elfogadni, hogy már soha nem lehetek az a lány, aki az előtt voltam. Pedig fiatal voltam, még a 21-et sem töltöttem be. Lehet, hogy pontosan ezért, de azt hiszem, kiborultam. És sokáig nem is akartam emlékezni erre az időszakra... De most, ahogyan a csaj blogját olvastam, valahogy újra eszembe jutott. És megijedtem. Igen, szerintem megijedhettem. Mi lesz, ha én is "vissza akarom majd csinálni", ha én is úgy érzek majd, hogy "hát kellett ez nekem"? Tudom, hogy sokkal felnőttebb vagyok azóta, hiszen immár 38 éves elmúltam. De a szülés utáni depi akkor is elkaphat bárkit. Nem tudom elhessegetni magamtól a gondolatot, hogy mi lesz, ha megbánom. Ha rájövök, hogy mégsem kellett volna? Mi lesz akkor? Hogy fogom kezelni a helyzetet? Ugyanakkor a csaj a blogjában azt is leírta, hogy minden kínszenvedés, gyötrelem, amit a kisbaba okozott neki, megérte, mert immár 4,5 hónaposan nagyon sok öröme van benne. De akkor is. Ez valahogy megmaradt bennem. De miért? Mi lehetett ebben az egy mondatban, amin ennyire megakadtam??? A helyzet az, hogy azóta (4 napja) magam alatt vagyok. Itt volt a három napos ünnep a Húsvét, kirándultunk, szórakoztunk, és én sehol nem éreztem jól magam. Nem volt kedvem semmihez, sehol nem volt jó. Pedig a múlt héten olyan csodálatos volt minden... De most... Haza jönni nem volt kedvem, de máshol sem akartam lenni. Sétálni sem volt kedvem, de a kocsiban is untam lenni. Akkor mi a jó? Magam sem tudom. Kötözködő vagyok, úgy érzem. És érzem azt is, hogy valami megváltozott. Akarom, egyszerűen azt akarom, hogy újra babavágyam legyen, és újra rajongásig akarjak olyan helyeken lenni, ahol sok baba van. Persze akartam most is olyan helyeken lenni, de persze most nem voltak babák... Szóval magam alatt vagyok... Magam sem értem, miért.