Szóval az úgy kezdődött, hogy az utóbbi időben nagyon vonzanak a kisbabák. Ha valaki kisbabával jött az üzletbe, vagy a szerkesztőségbe, én mindjárt lázba jöttem, és muszáj volt megölelgetnem. Érezni akartam a babaszagot... Először csak beszélgettem Péterrel, hogy mi lenne, ha... Persze úgy gondoltam, hogy valaki más szülné meg helyettem, hiszen én nem vagyok pszichésen egészséges, és az antidepresszánsok miatt is... De valahogy ez csak egy ideig tartott, utána már az is megfordult a fejemben, hogy szülnék én is. Tehát nem a más által kihordott babára, vagy egy örökbefogadott gyermekre vágyom, hanem az enyémre, arra, akit én hordtam ki a szívem alatt, és én szültem meg. Egyre jobban belelovaltam magam a dologba, mindenféle irodalmat beszereztem, jelnleg is azt olvasom. DVD-n nézem a szoptatási tanácsokat és az újszülött korral kapcsolatos eligazítást. És ami a legdurvább, a youtube.com-on lépten-nyomon baba videókat nézek. Általában újszülötteket, ahogyan szopnak, vagy próbálnak szopni. De érdekel a büfiztetés, a pelenkázás, fürdetés, cumizás, stb. is. Egy szóval minden, ami egy kisbabával kapcsolatos. Ez már szinte minden napos napirend. De a babafórumoknak is aktív tagja vagyok. Egy jó kis közösség alakult már ki azokkal, akik hozzám hasonlóan szintén babát terveznek most, tavasszal. Kisebb-nagyobb sikerélményekkel egészen jól elvagyunk:)

Szóval, ezek voltak a kezdetek. Arról azonban még muszáj írnom, hogy mennyire megváltoztam, amióta ezen a projekten dolgozunk a párommal. Hihetetlen eufóriában élek, jó kedvem van, kedves vagyok a párommal, jövünk-megyünk, kirándulunk a kutyusokkal. Ahhoz képest, hogy én idáig egy depressziós, magamba fordulós ember voltam, ez igen szép előrelépés. Minden percemet, gondolatomat a babavárás foglalja le. Múltkor a Brendon Babaáruházba is elrángattam a Pétert (szegényt), hogy nézegessünk babaruhákat, babaápolási dolgokat, bútorokat. Hát gyönyörű volt, órákat el tudtam volna ott tölteni. És arról nem beszélve, hogy egy-két picibabát is láttam, akikkel természetesen nem tudtam betelni. Azóta is olyan helyekre szeretnék járni, ahol sok baba van, képes vagyok a parkban odamenni egy babakocsit tologató anyukához, vagy nagypapához, csak hogy megnézhessem a babáját. Hát ez van... Nem tudom, mi váltotta ezt ki. Talán a kapuzárási pánik?

Igen ám, de néhány nappal ezelőtt történt valami. Hogy pontosan mi, azt én sem tudom. Az volt, hogy olvasgattam egy csajszi blogját, akit a fórumon találtam meg. Neki egy 4 hónapos kislánya van, akivel a kezdetek nagyon nehezek voltak, hiszen állandóan sírt a kislány, nem lehetett megvigasztalni. A csaj számára a napok úgy teltek, hogy vagy szoptatott, vagy úgy mászkált a lakásban, hogy ölében volt a gyerek. Kétségbe volt esve, ezt valahogy már a fórumban is megéreztem. Elkezdtem figyelemmel kísérni ezt a nőt, és nagyon megörültem, amikor ráakadtam a blogjára. Ott elég részletesen leírta, hogy miken ment keresztül mind a terhesség, mind a szülés alatt. És persze az első napok gyötrelmeit is leírta. És ebben a pár sorban volt valami, amire felfigyeltem: "tudtam, hogy már nem lehet visszacsinálni" - ezt írta. És akkor eszembe jutott az én fiatalkorom, amikor a babámmal haza jöttünk a kórházból, és rögtön az első napon sírva fakadtam az Anyukámnak, és csak sírtam és sírtam, és úgy szerettem volna, ha ez az egész visszafordul. Persze nem a kisbabát akartam visszaadni az égnek, hanem az érzést megfordítani. És visszacsinálni azt az életmódot, azt a kerékvágást, amelyben a születése előtt éltem. De nagyon nehéz volt elfogadni, hogy már soha nem lehetek az a lány, aki az előtt voltam. Pedig fiatal voltam, még a 21-et sem töltöttem be. Lehet, hogy pontosan ezért, de azt hiszem, kiborultam. És sokáig nem is akartam emlékezni erre az időszakra... De most, ahogyan a csaj blogját olvastam, valahogy újra eszembe jutott. És megijedtem. Igen, szerintem megijedhettem. Mi lesz, ha én is "vissza akarom majd csinálni", ha én is úgy érzek majd, hogy "hát kellett ez nekem"? Tudom, hogy sokkal felnőttebb vagyok azóta, hiszen immár 38 éves elmúltam. De a szülés utáni depi akkor is elkaphat bárkit. Nem tudom elhessegetni magamtól a gondolatot, hogy mi lesz, ha megbánom. Ha rájövök, hogy mégsem kellett volna? Mi lesz akkor? Hogy fogom kezelni a helyzetet? Ugyanakkor a csaj a blogjában azt is leírta, hogy minden kínszenvedés, gyötrelem, amit a kisbaba okozott neki, megérte, mert immár 4,5 hónaposan nagyon sok öröme van benne. De akkor is. Ez valahogy megmaradt bennem. De miért? Mi lehetett ebben az egy mondatban, amin ennyire megakadtam??? A helyzet az, hogy azóta (4 napja) magam alatt vagyok. Itt volt a három napos ünnep a Húsvét, kirándultunk, szórakoztunk, és én sehol nem éreztem jól magam. Nem volt kedvem semmihez, sehol nem volt jó. Pedig a múlt héten olyan csodálatos volt minden... De most... Haza jönni nem volt kedvem, de máshol sem akartam lenni. Sétálni sem volt kedvem, de a kocsiban is untam lenni. Akkor mi a jó? Magam sem tudom. Kötözködő vagyok, úgy érzem. És érzem azt is, hogy valami megváltozott. Akarom, egyszerűen azt akarom, hogy újra babavágyam legyen, és újra rajongásig akarjak olyan helyeken lenni, ahol sok baba van. Persze akartam most is olyan helyeken lenni, de persze most nem voltak babák... Szóval magam alatt vagyok... Magam sem értem, miért.

A bejegyzés trackback címe:

Trackbackek, pingbackek: